Come again…

Hétfőn arra lettem figyelmes, hogy most már nem csak emlegetik, hogy majd én is fogok vénát szúrni, meg intubálni, meg akármi, hanem magyaráznak róla, sőt mi több felajánlották a lehetőséget. Nyilván bevállaltam. Szerencsére sikerélménnyel kezdőtött a hét. Tisztában vagyok vele, hogy ötödévben nem egy nagy etwas kanült rakni egy vénába, de arra a pár percre fontosnak, és ügyesnek érezhettem magam. Pláne úgy, hogy az első kérdésük az volt a művelet után, hogy csináltam e már ilyet, mert látják, hogy gyakorlott vagyok. Kacagtam az arcukon amikor az válaszoltam, hogy nem.

Szolgálati közlemény

Nem rég elég kellemetlen kritikát kaptam valakitől, akinek a véleményére nagyon adok. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy tisztázok egy két dolgot, bár azt hittem erre nem lesz szükség.

Tehát. A blogírás nyilván mindenkinek másról szól. Az én szememben olyan mint a bulvárújságírás. Arról írok ami eltér a megszokottól. De attól, hogy valamiről nem írok, még feltételezhető, hogy létezik. Hogy kristálytiszta legyen: Attól, hogy nem írom le mindig, hogy ki/mit/mikor mondott a kórházban, vagy akárhol, nem jelenti azt, hogy nem tanulok ott egy csomó mindent. Végképp nem jelenti azt, hogy állandóan csak partizok ezerrel. Nyilván buli is van, hiszen különben nem lenne miről írni. De attól, hogy a Blikk kb. csak katasztrófákról ír, nem ált meg a Föld forgása. Ugye. Hovatovább, attól, hogy az említett világmagazin nem írja le minden nap, hogy Kovács II József ma se ment át a piroson, és betartott minden szabályt, Kovács II József lehet még egy kitűnő ember.

By the way. Remélem, hogy aki ismer, az tudja, hogy mit jelent egy egy sztori, aki meg nem, az meg remélem rájön arra, hogy egy blogból nem lehet megismerni embereket.

Písz mindenkinek.

P.S.: Ja, és szívesen veszem a kritikákat. Nem ígérem, hogy egyetértek velük, de megemésztem őket. Hajrá!

Challenge day

Szombat este taktikusan kikapcsoltam a telefonomat, úgyhogy nagyon frissen sikerült 11 körül felkelnem. Ezt a napot tanulásra szántam, és hellyel-közzel úgy is alakult. Reggel tettem egy rövid sétát a városban egy pár első emeleti emberkével, többek között Ádámmal. Kikísértük az egyik lány, Kasia barátnőjét az állomásra. Hazatérvén végre (végre…hah) tudtam foglalkozni a tudománnyal is.

6 óra körülre szerveztünk egy kis sportot. Idejét se tudom, mikor sportoltam utoljára ennyit, ennyire szervezetten. Talán utoljára másodikban, tesiórán. Mindenesetre meglátogattuk a tesitermet, ami egészen meglepő méretű, és az egészben a legszebb, hogy jó 3-4 méterrel a föld szintje alá épült, úgyhogy csak a falak utolsó 30 centijén van egy pici ablak. Kb. mindent kipróbáltunk amit a felszerelések között találtunk (talán az amerikai foci kivételével). Sorrendben: kosárral keztünk, ami elég durva, úgy, hogy az ember ezer éve nem futott már sokat egyszerre. Röplabdával folytattuk, ami nagyon vicces volt, mert a társaságban több volt a született antitalentum, mint a profi, úgyhogy zömében röhögtunk. Amikor meguntuk a röplabdát focizgattunk egy kicsit, de addigra már csak négyen maradtunk, szóval az egyérintőt választottuk játékmódnak. Fárasztó tud lenni. A sort záró floor ball igazából már csak levezetés volt. 8 óra magasságában végeztünk, és mindenki elég rendesen elfáradt.

Azt hiszem ma se kell altatni.

7vége

Szombatra kényelmes délután 3ig tartó alvást terveztem. Mert megérdemlem. Murphy úgy gondolta, hogy ami el tud romolni annak mindenféleképpen el is kell, úgyhogy hajnali 10 órakor egy szülői telefon mentehetetlenül felvert. Utána az alvás már nem az igazi. Úgyhogy délután egykor kikászálódtam az ágyból.

Egészen durva, már-már sokkoló dologra vetemedtem. Kitakarítottam a szobámat. Egészen szörnyű volt az elégedett körbenézés után belegondolni abba, hogy mit tettem.

Estére Black and White party volt ütemezve, úgyhogy ennek megfelelően behűtöttem az Unicumot jó előre.

10 körül indult a konyhaparti, egyelőre csak franciákkal. Elég érdekesen reagálták le az Unicumot, deazt nem hallottam, hogy nem jó. Viszont csak a legbátrabbak jelentkeztek a második körre. (Mindezek ellenére amikor hajnali egy magasságában benéztem a konyhába, üres volt az üveg.)

A francia osztag is keményen helytállt, és hoztak valami egészen kíváló félédes fehérbort. Közben megérkezett egy csomó lengyel lányka. Azt hiszem lassan, de biztosan bizonyitást nyer az az elméletem, hogy Lengyelországban fán teremnek a gyönyörű lányok. Fénykép nincs..még. Sorry.

Mindenesetre a lengyel lányokkal lengyel vodka is érkezett: Zubrowka. Tisztán már volt hozzá szerencsém, akkor a tömegpusztító fegyverekhez soroltam be. Viszont a lányok tudták, hogyan kell bánni vele, és tényleg….almalével egészen kiváló.

A gondok valahol itt kezdődtek. Minden italból fél vagy egy pohárkával ittam csak, de elfelejtettem az alkoholfogyasztás alapszabályát: csak okosan keverjük a piát. Mentségemre szóljon, hogy mindegyik ital egy nemzethez tartozott, és mindegyik egészen kiváló volt. Mindenesetre a konyha parti után lenéztünk a Larmerbe, de a tömeget ilyenkor még a szokásosnál is jobban utálom. Úgyhogy egykor úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok egy ágytól mint egy sörtől. És tényleg.

Pénteki lidércnyomás

4 óra alvás. Ez jutott péntekre. Elég érdekes. Az elején nem fáj nagyon. A felkeléssel se volt gond, nem késtem. Elővigyázatosságból már reggel elkezdtem ipari mennyiségű folyadékot fogyasztani, biztos ami biztos (valszeg felesleges volt, mert a csütörtöki piálás nem volt olyan durva, nekem legalábbis semmi ehhez köthető bajom nem volt). Ja, és reggel á la natur lenyomtam egy fél doboz müzlit meg a kórházban egy fél liter Pepsit. Szóval a vércukorszintem is kb. rendben volt. Egészen remekül ment minden, nem éreztem fáradságot, tudtam figyelni, stb.. Nade. Dél körül leállt az eddig életben tartó vész rendszer. Az egy dolog volt, hogy borzalmasan éhes voltam, de a finom mozgások egyre gyatrább hatékonysággal mentek (persze alapvetően semmi nem volt a közelemben amivel bármit is kezdenem kellett volna, hála az égnek). Itt határoztam el, hogy újraindítom a rendszert egy hotdoggal. Életemben hotdog ilyen jól még nem esett. Az utolsó falat után 5 perccel már bent voltam egy cirka 4 órásnak tűnő műtéten, cseverésztem a sebésszel, pörgött az agyam. Kész csoda. (Lehet, hogy leírva nem jön át, de tényleg csodakényt könyveltem el az esetet)

A műtét amúgy egy gyomorrezekció volt, Roux-kaccsal. Ilyet még nem láttam, de érdemes volt végigállni a 4 órát.

Estére elég jól összeszedtem magam, éás ráadásul Leslie-nek volt is elképzelése az estére. Jött egy csomó francia barátja, és elnéznének az A-Barba (ha már csütörtökön kihagyták). Gondoltam körbenézek, hátha van más lehetőség. Volt. Ádi és az első emeleti különítmény a Larmert tervezte. Velük tartottam. (végül Leslie-ék is ide jöttek ). Nem volt fejenpörgős parti, de így is hajnali ötig dumáltunk.

Hajnali ötkor NAGYON örültem, hogy péntek van.

Csütörtök….again

A main napom egészen jó volt az osztályon. Semmi emlitésre méltó nem történt, viszont Gitte, az anesztes orvos akit ma követtem rengeteg cuccot elmagyarázott. Ja, meg láttam egy újraélesztést is.

Előre lelövöm a poént: ez is sikertelen volt. De az a helyzet, hogy nem nagyon volt esélyük az orvosoknak,  ugyanis a beteg egy durva hashártyagyulladás után volt, ilyesztően alacsony vérnyomással. Amikor kb. elkezdett összeomlani a keringése (53/52) kapott egy szívinfarktust. Sakk-matt. Ezzel semmit se lehetett tenni. Viszont itt végre szervezettség volt, és annak ellenére, hogy mindenki tisztában volt a nő esélyeivel, derekasan megtettek mindent.

A koliban este nagy nyüzsire számítottam csütörtök lévén, de csak 10 óra körül indult be a “buli”. Az idézőjelet az indokolja, hogy a buli 3 résztvevővel indult: Maximmal, Ádámmal és velem. Más kérdés, hogy amikor kibontottam a otthonról hozott Fütyülős Mézes-Barackot akkor hirtelen csatlakozott Slavka és Inese is a csapathoz. Kb. 10 perc múlva üres volt az üveg. Azóta is siratom.

Slavka ezután kb. azonnal eltűnt (informátoraim szerint valami olasz sráccal randizott). Mi, csütörtök lévén gondolkodtunk az A-Bar meglátogatásán, de aztán úgy gondoltuk, hogy nem kéne engedni, hogy megromoljon az a spanyol vörösbor amit Maxim már egy ideje szorongatott. Inese lelépett bulizni, mert várták a barátai, úgyhogy hárman csendesen nekikezdtünk a konyhában a Calimucho (ejtsd: vörösboroskóla, haladóknak VBK) módszeres kivégzésének, és a világ megváltásának, szolid háttérzenében.

A világmegváltás elég patentra sikerült. Ádi éjfél körül már elégedett volt az eredménnyel és elment aludni, Maximmal mi még finomítottunk egy kicsit. Cirka egy órával az indulása után Inese is megérkezett. Ez valószínűleg komoly fényt gyújthatott Maxim fejében, mert öt perc alatt egyedül túllépett a világmegváltás problémakörén, és szerintem a gondolkodása simán dimenziót váltott, mert mi Inese-el már a nyomát se láttuk.

Mindenesetre 2 körül elhatároztuk, hogy aludni is kéne még. Maxim egyetértett és el is indult. Inese-el mi még dumáltunk egy kb. félórát. A móka az volt, amikor a szobámhoz érvén úgy gondoltam, hogy könnyitek magamon. Igen ám, de Maxim már befoglalta a fürdőszobát. Békésen hortyogott a ruhaszárító alatt. Arany szívemtől, meg szenvedő ernyősejtjeimtől vezérelve betessékeltem a szobájába. Bevallom pénteken kicsit aggódtam, hogy mi van vele. Persze altatni engem se kellett.

Egy kis biznisz

Ma reggel megnéztem a postaládámat, és a kolibérleti díjas csekk mellett (ez bezzeg sose késik) egy egészen meglepő dolog pottyant a kezembe a Hivatalból. A levél szerint tudják, hogy vagyok, és legyek már kedves befáradni a népességnyilvántartókhoz, mert adnának egy személyi számot. Ez egészen kiváló, mert egy feltölthető telefonkártyát se tudok venni Cpr. Number (gy.k.: ez az előbb említett személyi szám) nélkül. Nyilván ez se ennyire egyszerű. Tudnillik 1-kor bezár a bazár, úgyhogy muszáj voltam eljönni a kórházból dél körül (cirka 15 perc az odaút, de mindíg tömeg van). Hála az égnek nem csináltak belőle nagy parát. Én azért kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert összefutottam egy nagyon kedves altatóorvosnővel, aki végigkísért az egész osztályon és mindent végigmutogatott. Mindegy, tényleg mennem kellett. Mindemellett ma elvileg lett volna bringaárverés. Ádival (aki közben megérkezett Spanyolhonból, lásd itt: http://hegedusmedve.blogspot.com) úgy terveztük, hogy becsekkoljuk azt is. Nyilván nem véletlenül használtam feltételes módot, végül nem volt. Úgyhogy bringa még mindíg nincs. Kezd bosszantani. Ráadásul “kizárt, hogy ne lehessen használt bringát venni” attitűddel körbenéztünk a környéken, és igazunk is lett: lehet venni használt bringát, de azon az áron újat is.

Szóval nincs bringa, de legalább személyiszámom van. Visszatérvén a koliba az tűnt fel, hogy szomszédomon, Maximon (a belga) kívül emberrel nem találkoztam még az emeleten. Lassan elindítom a kutatócsapatokat.

Első nap az új osztályon

Ezt a hetet, meg a következőt egy másik aneszt osztályon töltöm, és ma volt az első napom. Mákom van, a hasi sebészet aneszteseivel leszek összezárva. Furcsa, de kicsit hiányzik a másik osztály. Mindegy, majd megszokom ezt is. Az itteni főorvos perfekt angol, de nem az a kimondott anya típus. Egyelőre pl. elképzelésem sincs, hogy hol van az osztályon az öltöző, de szerintem ő úgy gondolja, hogy nekem nem is kell, mert amikor megkérdeztem, hogy hol öltözzek át, a raktárat ajánlotta. Végül is arra a 10-10 percre amit reggel és délután ott töltök mindegy, de akkor is. Ja, és nem igazán vezetett végig az osztályon, úgyhogy egy-két helyet ismerek csak. Nem lesz ez így jó. Mindenesetre a mai napot a műtőben töltöttem. Kicsit fura volt, mert az az anesztes pasi akivel ma voltam nagyon szeret magyarázni, és ha rajta múlik akkor műtőről műtőre járunk, viszont az első műtétamire bementünk nagyon érdekesnek ígérkezett, úgyhogy őszinte bánatára ott maradtam végignézni.

A műtét: colorectalis tumor, 8 cm-re az anustól, úgyhogy a terv az volt, hogy nem lesz stoma. (Nem kocka olvasóimnak: tumor a végbélben, 8 cm-re a kijárattól, és nem tervezték kivezetni a belet a hasfalra) Minden szépen ment, de amikor a végbélcsonkot össze akarták varrni a vastagbéllel beütött a krach. Bedugták a bélvarrógépet, összefogták a két véget, elsütötték a gépet, kattant (háromszor), a pengével körbevágták a varrást és kihúzták a gépet. Eddíg semmi furcsa nem volt, viszont a kihúzott gépben benne volt az összes klip, aminek ugye a belet kellene tartania. Szopás. Viszont miután a meggyötört bélvégeket visszametszették egy kicsit kiderült, hogy nem elég hosszú ahhoz (bevallom ezt a részt nem teljesen értem), hogy ragaszkodhassanak az eredeti tervhez. Úgyhogy végül stoma lett, a hibás gép meg megy vissza a gyártóhoz némi panasszal körítve. Nice.

Kb. a műtéttel elment az egész nap, úgyhogy el is jöttem. Ja, meg ráadásul van 9 darab tip-top műtőjük (így is sír a szájuk persze), úgyhogy délre az összes elektív műtéttel végeztek, 2-re meg az akutakkal is. Szóval mire ez véget ért már nem volt tennivaló.

Back to Odense

Hát vége lett a szünetnek. Nagyon jó volt kicsit otthon is lenni, ezúton is köszönöm a közreműködőknek. Akivel nem tudtam találkozni attól sorry, de amint lehet bepótoljuk.

Jön a szünet.

Ittlétem első, és úgy tudom utolsó szünete fog berobbanni a hétvégén, úgyhogy gondoltam megveszem a vonatjegyet Koppenhágába. A repjegy már megvan.

Elvileg 16-án érkezek haza, és 24-én jövök vissza. Jó lesz picit újra otthon, habár egyelőre még nincs durva honvágyam.

Amúgy egészen elképesztő árakkal dolgoznak a dánok. Egy Odense-Koppenhága oda-vissza út 510 DKK, ami kb. 17800 Ft-nak felel meg egy kétszer 142 km-es távra. Nice.

Csütörtök lévén elvileg buli lenne ma, de a társaság nagy része vagy készül haza vagy máshova utazni, vagy már elment, vagy, mint én is hullafáradt, úgyhoyg azt hiszem ma nyugi lesz. Egyszer ki kéne próbálni milyen érzés hétközben 8 órát aludni.