Gondoltam, nem hagyom, hogy a tegnapi, sikerként elkönyvelt szereplésem reménykedésre ragadtasson, úgyhogy “majd meglátjuk” attitűddel poroszkáltam be a sebészetre. Óvatosságom fölösleges volt. A sztori a következő©:
Bementem egy standardnak szánt laparoszkópos ultrahang/diagnosztikus laparoszkópiás műtétre, mondván, itt legalább a monitoron látom mi a szitu. Kiderült, hogy a kedves beteg 5 liternyi ascitesszel érkezett, illetve egy másfél literes cisztával a májában, nyilván tele folyadékkal. Mindemellett még találtak itt-ott egy két régebbi, jó vastag falú cisztát. A májban lévő nagy cisztát nem igazán akarták piszkálni, jóllehet találtak benne valamit az ultrahanggal, ami akár tumor is lehet. Igen ám, de ha kieresztik azt a 1,5 litert, akkor a máj összeomlik. Úgyhogy igyekeztek elkerülni a “műtét sikerült, a beteg meghalt” szitut. De a kisebb cisztával lehetett kezdeni valamit, úgyhogy annak neki is esett volna a sebész. Szerencsémre a doki ugyanaz volt akinek tegnap “segítettem”. Saskia is bejött a műtétre és szépen egymás mellett figyeltük a monitoron kibontakozó történetet. Egyszercsak ránknéz a doki, és rám mutat: “Menjél bemosakodni!” Hurrá!
Pár perccel később már tartottam a laparoszkópot. A műtét előrehaladtával a jobb kezemben lévő kamerán kívül a bal kezembe is került egy eszköz, amit egyelőre szintúgy csak tartanom kellett. A cisztát leszívtuk, jöhetett a varrás. laparoszkóposan csomót kötni nagyon nem egyszerű, dokim cirka 10 percenként tudott összehozni egy valamirevaló csomót, pedig ügyes gyerek a főorvos úr. Előbb utóbb megelégelte a dolgot, és úgy gondolta, hogy megrizikóztatja, hogy engem is bevon a melóba. Úgyhogy onnantól ketten varrtunk, és most kivételesen tényleg szükség volt a segítségemre. Életemben először volt laparoszkópos eszköz a kezemben, ráadásul a balban, de kb. 10 perc alatt sikerült megszokni. Érdekes kihívás volt a jobb kezemmel az egyre nehezebbé váló kamerát egyenesben tartani, bal kézzel meg a doki eszközeit kerülgetni, kb. kitalálva a gondolatait. Mindenesetre szép lett a varrat. A műtét végén, még a keze alá dolgoztam a varrásnál, és ezzel le is tudtuk ezt a műtétet. A végén a főorvos úr megköszönte, hogy segítettem, meg szólt még egy pár kedves szót, úgyhogy nagyon örültem a fejemnek. A környezet reakciójából ítélve, valszeg látszott is rajtam. 
(By the way: neveket azért nem írok, mert a dánok nem szeretik bemutatkozással bonyolítani a beszélgetéseiket)
A kórházi napom többi része meglehetősen eseménytelen volt, de teljesen elégedett voltam az ott töltött idővel.
Csütörtök lévén úgy terveztük a koliban, hogy A-Bar látogatás lesz, de odaérve alig láttunk embert, noha éjfél után érkeztünk, úgyhogy mentünk tovább, hátha valahol nagyobb pörgés van. Két féle hellyel találkoztunk: ami zárva van, vagy ahol van buli, de nincs hely. Úgyhogy végül a Ryan’s nevű ír pubba ugrottunk be egy záróra körüli sörért. Hála az égnek az idő jó volt, úgyhogy végeredményben nagyon jót sétáltunk.
