Szeretném, ha szeretnének

Aki esetleg depressziótól félt a cím alapján azt megnyugtathatom. Az azért nem lesz. De tény, hogy bár történt egy nagy csoda az életemben április 16-án az egyszer fent- másszor lent törvényszerűség elég masszívan a mélybe taszított nemrég. Elég váratlanul, elvtelenül és inkorrektül. Ahogy Murphy szokta…illetve kicsit reálisabban: amilyen a mai világunk. Sajnos.

Mindenesetre az eset erősen elgondolkodtatott bizonyos érzelmek (gy.k.: szerelem) természetrajzáról. Mert mi történik egy szakításkor (amúgy pont ugyanazok a folyamatok amik a gyász pszichológiája leír)? Az ember először nem érti. Az egésznek ez az akut szakasza. Ez fáj a legjobban, ebbe lehet leggyorsabban belehalni…és ez a legrövidebb. Ilyenkor úgy tűnik, hogy minden elveszett, és nem igazán van értelme tovább gályázni ezen a sárgolyón. De ezt a szakaszt az előző bejegyzésben kiválóan leírja Ady. “Minden egész eltörött” – Tökéletes, pont ezt érzi az ember.

A következő szakasz az, hogy hiányoljuk a másikat. És itt a másik alatt nem egy általános alanyt értek, hanem azt, aki x ideig értelmet adott az életünknek. A mosolyát az érintését satöbbi. Mindent, kár lenne leírni. Aki átélte az tudja, aki meg nem az el se tudja képzelni.

A harmadik leghosszabb (krónikus) szakasz hosszútávon a legpusztítóbb. Érdekes, hogy az előző szakasz nagyon lassan, akár észrevétlenül csúszik át a harmadik fázisba. Itt az a tudat hiányzik, hogy van valaki aki gondol ránk. Akinek fontosak vagyunk, aki törődik azzal, hogy éhesek vagyunk, hogy hogy aludtunk, hogy hogyan áll rajtunk a zakó, és egyátalán, hogy miért zakót akarunk felvenni egy kiránduláshoz. Furcsán keveredik a kettő szakasz. Mert a fent említett érzés hiányzik, de a memóriából – nyilvánvalóan – a legközelebbi kapcsolat emlékképei kerülnek elő, és ez a kettősség teszi szörnyen hosszúvá ezt a fázist. Továbblépnél, hogy megoldást találj a szeretethiányra, de az újra és újra felbukkanó emlékképek minduntalan visszarántanak a múltba. Nem könnyű szabadulni. Jellemző, hogy a külső szemlélő ebből az egészből semmit nem lát, és még a legempatikusabbak se nagyon érzik át. Másszóval itt különösen egyedül marad az ember. a saját érzései öntudatlanul is falat emelnek köré. A Fal című film (Pink Floyd) tökéletes, ha párhuzamot keresünk, különösen egy szám (és persze annak az értelmezése): Is there anybody out there?

Ez a kérdés átvezet egyfajta megoldási tervhez is. Vagyis inkább felismeréshez. 2 megoldás van: vagy NAGYON nehezen az ember kivárja míg ez az egész elmúlik, ami habitustól függően akár évekbe tellhet, vagy talál valakit aki eléggé energikus, és eléggé törődő ahhoz, hogy lebontsa azt a bizonyos falat. Nyilván ez utóbbi egy új kapcsolat kezdete. Talán.

Külön fűszerezi az érzéskavalkádot, ha megtudjuk, hogy volt-”életünk értelme” talált valakit. Ezt a sors különösen aljas módon tudja kijátszani. A pluszt az adja, hogy még saját önértékelésünkkel is meg kell küzdeni (feltéve ha nem vagyunk irreálisan odáig magunktól). “Talált egy jobbat?” “Én nem tudok elég jó lenni?” – ez bizony jó nagy vihart kever a lélekben, különösen, ha a szakítás és a következő lovag felbukkanása közötti idő rövid. Minnél rövidebb annál jobban fáj, mert az idő hosszával reciprok módon emelkedik a “Hazudott nekem”-érzés intenzitása. Egyszerűbben: Ha úgy dob ki, hogy már megvan a következő jelölt, akkor az utóbbi időben bizony már átvágott. Vagy végig hazudott, és soha nem is szeretett.

Konklúzióként arra jutottam, hogy egy kapcsolat alapvető fontosságú, távolságtól, életkortól, mindentől független alapja – bocsánat ALAPJA az az, hogy a másik érezze, hogy fontos nekünk. Hogy gondolunk rá. Hogy foglalkozunk vele. HOGY NINCS EGYEDÜL. Ezért, ha jó kapcsolatra vágyunk akár azt is mondhatnánk: Szeretném, ha szeretnének.