Variációk egy témára

A komoly érzelmi viharok tökéletes táptalajt képeznek a kreativitásnak. A költők/írók/mindenféle egyéb csodabogarak 99%-át mindenféle szerelmi problémák ihlették meg. Feltételezem a magyar szépirodalomra ez hatványozottan igaz, de más nemzeteknél is találunk rá bőven példát. Vegyük a filmművészetet.

Adott az alapszituáció: fájdalmas vége egy érzelmekkel agyonzsúfolt kapcsolatnak. Tudhatjuk, hogy legalább az egyik félnek rossz. Nézzük mit lehetne ezzel kezdeni, ha filmet rendeznénk.

Ha a rendező amerikai: A férfi próbálja élni megbicsaklott életét úgy ahogy. Természetesen nem tud túlesni az egészen, bár igyekszik visszatérni a normál kerékvágásba, valahogy nem az igazi. A lány eleinte még jó ötletnek gondolt döntését 2-3 átbulizott hét után borzalmasan megbánja, és a barátnők koktélparti ötletei sem tudják vele feledtetni a baklövést. Bulikon már nem táncol csak ül valamelyik boxban és néz a semmibe, könnyeit morzsolgatva. A sors furcs húzása folytán azonban a régi pár összetalálkozik. Meglátják egymást egy cirka 5 km-es new yorki utca két végéről (nyilván a csúcsforgalom kellős közepén). Elkezdenek rohanni egymás felé Usain Boltot megszégyenítő sprinttel, feledve táskát, kabátot. Összeborulnak, könnyek között egymás ajkára forranak, míg a srác egy gerinctörő mutatvánnyal hátradönti a csajt. Jöhet a stáblista esküvői zenével, meg harangokkal. Boldogan éltek míg meg nem…Happy end mindenki örül. A lányok könnyeznek a moziban a pasik meg morgolódnak, mert tudják, hogy ilyen nincs….vagy legalábbis velük soha nem fog történni.

A franciák máshogy képzelik. Szenvedélyes szakítással indul. A férfi éveken keresztül minden nap beül kedvenc kis brasserie-jébe, elszürcsöli a kávéját és a cigarettafüstön keresztül nézi Párizst, azon elmélkedve, hogy bizony az élet incroyablement dure, azaz hihetetlenül kemény, és ez volt AZ IGAZI l’amour. Persze Párizs női lakossága majd elolvad hősünkért, de az ő szíve mást már nem szerethet. A lányt közben valahova a francia riviérára vetette a sors, ahol hozzáment valakihez. Gyönyörű házban él, minden szép, minden jó, de ő mégse élvezi. Délutánonként a Cote d’Azure-ön ül egy szikla tövében, és nézi a naplementét, mintha ettől bármi is változna. Nyilván senki nem érti mi baja. Viszont  a élet elég furcsa dolgokat tud művelni, úgyhogy a lány felkerül Párizsba, ahol összetalálkozik a régi lovaggal. Tökéletesen megkomponált kép következik. A brasserie előtti téren állva a lány meglátja szerelmét, és hirtelen földbe gyökerezik a lába. A férfi hanyagul kifújja a cigifüstöt, és egy ellenállhatatlanul sármos mosoly kíséretében lassan és komótosan odasétál a lányhoz. 2 percig csak néznek egymás szemébe, majd a férfi mond valami borzalmasan romantikusat és jöhet a szenvedélyes csók, háttérben az Eiffel torony vagy a Sacre Coeur. Zárójelenetként láthatjuk a régi-új párt andalogva a Champs d’Elyséen halk harmonikaszóban. Stáblista, francia chansonnal. Nota bene: egy szó se esett esküvőről.

Skandináv művészfilmként is el lehet képzelni a folytatást. Hans összezuhan, először azért piál, hogy felejtsen, utána meg azért mert miért ne. A lányról csak keveset tudunk, általában a skandináv filmekben ez a vonal valahogy nincs olyan szépen kidolgozva. Derült égből villámcsapásként itt is előfordul a nagy találkozás. A srác megpillantja élete szerelmét, elkezd felé rohanni. A hótaposó alatt csak úgy ropog a jég/hó. A lány gyönyörő égkék szemekkel néz rá, talán még a karját is kinyújtja felé, de akkor bezárul a Stockholm-Jekatyerinburg távolsági busz ajtaja, és soha többet nem látják egymást. Srác vissza a kocsmába, a lány meg ki tudja hova. Alternatívabb rendezők ugyanezt a jelenetet valamilyen természeti katasztrófa képében jelenítik meg, pl. a lányt a tisztás kellős közepén lecsapja egy mammutfenyő. Vagy valami ilyesmi. A néző meg persze totál nem ért semmit….most se.

India filmekben az amerikai verzióhoz hasonlló rohanást látunk majd egy 15-20 perces táncos zenés klippet India különböző tájain felvéve, ahogy a szerelmes pár körbetáncolja egymást, miközben a 100 tagú tánckar kerülgeti őket. Csók nincs, azt nem szabad. Stáblista. A többi a fantázián múlik.

Talán lehetne folytatni a sort, de látszik így is, hogy a filmrendezők se tudnak elszakadni a reménytől. Abban mindegyik megegyezik, hogy köze nincs a valósághoz. Ebben az a vicces, hogy az ÉLET filmrendezőként szigorúan monotonan lefele ívelő karriert futna be. Adódik a kérdés, hogy mennyire érdemes elveszni a filmekben? Jó dolog álmodozni, de ha elhisszük ezeket a meséket akkor csak keményebben fogunk padlót. Attól még persze jó mozizni.