Mai idézetünk Lándzsarázó Vilmostól van. Költői kérdés, így a válaszokat kéretik mély belégzéssel lenn tartani:
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
És most 5 perc filózás.
Baromi rég írtam már ide. Nyilván kamu lenne, ha azt állítanám, hogy nem történt semmi az utolsó bejegyzés óta, de a “szar ez a hatodév” téma már lerágott csont.
Aki most arra gondol, hogy valami oka csak volt annak, hogy újra írok, az nyert. Gratula!
Az ok pedig egy lány. Gonosz leszek és lelövöm a poént: még nem tudni mi lesz DE ritkán találkozok olyan emberrel, aki pár óra után már befészkeli magát a gondolataimba. No nem zavaróan, sőt, de azért ott van. Hol előtérben, hol csak hátul megbújva, mint valami kellemes háttérzene.
Szóval valami megindult. Az első gondolatom az volt, hogy jól beleüvöltöm hajnali kettőkor az éjszakába, hogy éppen mit gondolok/érzek, aztán rájöttem, hogy ez a blog lényegesen emberbarátabb formája a közléskényszer levezetésének. Persze olyan sok közölnivaló nincs, gondolatok, remények vannak. Abból mondjuk túlkínálat…de persze nem panaszkodom. 
Nos kedves olvasó ennél többet most nem mondok, már csak azért sem mert komoly taktikai baklövés lenne online elkiabálni az egészet. A másik meg az, hogy kevés konkrétum van, az is inkább sejtés. Szóval lehet drukkolni vagy ellendrukkolni szájíz szerint, és bízni abban, hogy lesz még miről írnom a nem is olyan távoli jövőben.
U.I.: Jövő pénteken lesz az utolsó szigorlatom (nőgyógy), tessék rám gondolni!
A komoly érzelmi viharok tökéletes táptalajt képeznek a kreativitásnak. A költők/írók/mindenféle egyéb csodabogarak 99%-át mindenféle szerelmi problémák ihlették meg. Feltételezem a magyar szépirodalomra ez hatványozottan igaz, de más nemzeteknél is találunk rá bőven példát. Vegyük a filmművészetet.
Adott az alapszituáció: fájdalmas vége egy érzelmekkel agyonzsúfolt kapcsolatnak. Tudhatjuk, hogy legalább az egyik félnek rossz. Nézzük mit lehetne ezzel kezdeni, ha filmet rendeznénk.
Ha a rendező amerikai: A férfi próbálja élni megbicsaklott életét úgy ahogy. Természetesen nem tud túlesni az egészen, bár igyekszik visszatérni a normál kerékvágásba, valahogy nem az igazi. A lány eleinte még jó ötletnek gondolt döntését 2-3 átbulizott hét után borzalmasan megbánja, és a barátnők koktélparti ötletei sem tudják vele feledtetni a baklövést. Bulikon már nem táncol csak ül valamelyik boxban és néz a semmibe, könnyeit morzsolgatva. A sors furcs húzása folytán azonban a régi pár összetalálkozik. Meglátják egymást egy cirka 5 km-es new yorki utca két végéről (nyilván a csúcsforgalom kellős közepén). Elkezdenek rohanni egymás felé Usain Boltot megszégyenítő sprinttel, feledve táskát, kabátot. Összeborulnak, könnyek között egymás ajkára forranak, míg a srác egy gerinctörő mutatvánnyal hátradönti a csajt. Jöhet a stáblista esküvői zenével, meg harangokkal. Boldogan éltek míg meg nem…Happy end mindenki örül. A lányok könnyeznek a moziban a pasik meg morgolódnak, mert tudják, hogy ilyen nincs….vagy legalábbis velük soha nem fog történni.
A franciák máshogy képzelik. Szenvedélyes szakítással indul. A férfi éveken keresztül minden nap beül kedvenc kis brasserie-jébe, elszürcsöli a kávéját és a cigarettafüstön keresztül nézi Párizst, azon elmélkedve, hogy bizony az élet incroyablement dure, azaz hihetetlenül kemény, és ez volt AZ IGAZI l’amour. Persze Párizs női lakossága majd elolvad hősünkért, de az ő szíve mást már nem szerethet. A lányt közben valahova a francia riviérára vetette a sors, ahol hozzáment valakihez. Gyönyörű házban él, minden szép, minden jó, de ő mégse élvezi. Délutánonként a Cote d’Azure-ön ül egy szikla tövében, és nézi a naplementét, mintha ettől bármi is változna. Nyilván senki nem érti mi baja. Viszont a élet elég furcsa dolgokat tud művelni, úgyhogy a lány felkerül Párizsba, ahol összetalálkozik a régi lovaggal. Tökéletesen megkomponált kép következik. A brasserie előtti téren állva a lány meglátja szerelmét, és hirtelen földbe gyökerezik a lába. A férfi hanyagul kifújja a cigifüstöt, és egy ellenállhatatlanul sármos mosoly kíséretében lassan és komótosan odasétál a lányhoz. 2 percig csak néznek egymás szemébe, majd a férfi mond valami borzalmasan romantikusat és jöhet a szenvedélyes csók, háttérben az Eiffel torony vagy a Sacre Coeur. Zárójelenetként láthatjuk a régi-új párt andalogva a Champs d’Elyséen halk harmonikaszóban. Stáblista, francia chansonnal. Nota bene: egy szó se esett esküvőről.
Skandináv művészfilmként is el lehet képzelni a folytatást. Hans összezuhan, először azért piál, hogy felejtsen, utána meg azért mert miért ne. A lányról csak keveset tudunk, általában a skandináv filmekben ez a vonal valahogy nincs olyan szépen kidolgozva. Derült égből villámcsapásként itt is előfordul a nagy találkozás. A srác megpillantja élete szerelmét, elkezd felé rohanni. A hótaposó alatt csak úgy ropog a jég/hó. A lány gyönyörő égkék szemekkel néz rá, talán még a karját is kinyújtja felé, de akkor bezárul a Stockholm-Jekatyerinburg távolsági busz ajtaja, és soha többet nem látják egymást. Srác vissza a kocsmába, a lány meg ki tudja hova. Alternatívabb rendezők ugyanezt a jelenetet valamilyen természeti katasztrófa képében jelenítik meg, pl. a lányt a tisztás kellős közepén lecsapja egy mammutfenyő. Vagy valami ilyesmi. A néző meg persze totál nem ért semmit….most se.
India filmekben az amerikai verzióhoz hasonlló rohanást látunk majd egy 15-20 perces táncos zenés klippet India különböző tájain felvéve, ahogy a szerelmes pár körbetáncolja egymást, miközben a 100 tagú tánckar kerülgeti őket. Csók nincs, azt nem szabad. Stáblista. A többi a fantázián múlik.
Talán lehetne folytatni a sort, de látszik így is, hogy a filmrendezők se tudnak elszakadni a reménytől. Abban mindegyik megegyezik, hogy köze nincs a valósághoz. Ebben az a vicces, hogy az ÉLET filmrendezőként szigorúan monotonan lefele ívelő karriert futna be. Adódik a kérdés, hogy mennyire érdemes elveszni a filmekben? Jó dolog álmodozni, de ha elhisszük ezeket a meséket akkor csak keményebben fogunk padlót. Attól még persze jó mozizni.
Aki esetleg depressziótól félt a cím alapján azt megnyugtathatom. Az azért nem lesz. De tény, hogy bár történt egy nagy csoda az életemben április 16-án az egyszer fent- másszor lent törvényszerűség elég masszívan a mélybe taszított nemrég. Elég váratlanul, elvtelenül és inkorrektül. Ahogy Murphy szokta…illetve kicsit reálisabban: amilyen a mai világunk. Sajnos.
Mindenesetre az eset erősen elgondolkodtatott bizonyos érzelmek (gy.k.: szerelem) természetrajzáról. Mert mi történik egy szakításkor (amúgy pont ugyanazok a folyamatok amik a gyász pszichológiája leír)? Az ember először nem érti. Az egésznek ez az akut szakasza. Ez fáj a legjobban, ebbe lehet leggyorsabban belehalni…és ez a legrövidebb. Ilyenkor úgy tűnik, hogy minden elveszett, és nem igazán van értelme tovább gályázni ezen a sárgolyón. De ezt a szakaszt az előző bejegyzésben kiválóan leírja Ady. “Minden egész eltörött” – Tökéletes, pont ezt érzi az ember.
A következő szakasz az, hogy hiányoljuk a másikat. És itt a másik alatt nem egy általános alanyt értek, hanem azt, aki x ideig értelmet adott az életünknek. A mosolyát az érintését satöbbi. Mindent, kár lenne leírni. Aki átélte az tudja, aki meg nem az el se tudja képzelni.
A harmadik leghosszabb (krónikus) szakasz hosszútávon a legpusztítóbb. Érdekes, hogy az előző szakasz nagyon lassan, akár észrevétlenül csúszik át a harmadik fázisba. Itt az a tudat hiányzik, hogy van valaki aki gondol ránk. Akinek fontosak vagyunk, aki törődik azzal, hogy éhesek vagyunk, hogy hogy aludtunk, hogy hogyan áll rajtunk a zakó, és egyátalán, hogy miért zakót akarunk felvenni egy kiránduláshoz. Furcsán keveredik a kettő szakasz. Mert a fent említett érzés hiányzik, de a memóriából – nyilvánvalóan – a legközelebbi kapcsolat emlékképei kerülnek elő, és ez a kettősség teszi szörnyen hosszúvá ezt a fázist. Továbblépnél, hogy megoldást találj a szeretethiányra, de az újra és újra felbukkanó emlékképek minduntalan visszarántanak a múltba. Nem könnyű szabadulni. Jellemző, hogy a külső szemlélő ebből az egészből semmit nem lát, és még a legempatikusabbak se nagyon érzik át. Másszóval itt különösen egyedül marad az ember. a saját érzései öntudatlanul is falat emelnek köré. A Fal című film (Pink Floyd) tökéletes, ha párhuzamot keresünk, különösen egy szám (és persze annak az értelmezése): Is there anybody out there?
Ez a kérdés átvezet egyfajta megoldási tervhez is. Vagyis inkább felismeréshez. 2 megoldás van: vagy NAGYON nehezen az ember kivárja míg ez az egész elmúlik, ami habitustól függően akár évekbe tellhet, vagy talál valakit aki eléggé energikus, és eléggé törődő ahhoz, hogy lebontsa azt a bizonyos falat. Nyilván ez utóbbi egy új kapcsolat kezdete. Talán.
Külön fűszerezi az érzéskavalkádot, ha megtudjuk, hogy volt-”életünk értelme” talált valakit. Ezt a sors különösen aljas módon tudja kijátszani. A pluszt az adja, hogy még saját önértékelésünkkel is meg kell küzdeni (feltéve ha nem vagyunk irreálisan odáig magunktól). “Talált egy jobbat?” “Én nem tudok elég jó lenni?” – ez bizony jó nagy vihart kever a lélekben, különösen, ha a szakítás és a következő lovag felbukkanása közötti idő rövid. Minnél rövidebb annál jobban fáj, mert az idő hosszával reciprok módon emelkedik a “Hazudott nekem”-érzés intenzitása. Egyszerűbben: Ha úgy dob ki, hogy már megvan a következő jelölt, akkor az utóbbi időben bizony már átvágott. Vagy végig hazudott, és soha nem is szeretett.
Konklúzióként arra jutottam, hogy egy kapcsolat alapvető fontosságú, távolságtól, életkortól, mindentől független alapja – bocsánat ALAPJA az az, hogy a másik érezze, hogy fontos nekünk. Hogy gondolunk rá. Hogy foglalkozunk vele. HOGY NINCS EGYEDÜL. Ezért, ha jó kapcsolatra vágyunk akár azt is mondhatnánk: Szeretném, ha szeretnének.
Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
/Ady Endre/
Nem rég elég kellemetlen kritikát kaptam valakitől, akinek a véleményére nagyon adok. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy tisztázok egy két dolgot, bár azt hittem erre nem lesz szükség.
Tehát. A blogírás nyilván mindenkinek másról szól. Az én szememben olyan mint a bulvárújságírás. Arról írok ami eltér a megszokottól. De attól, hogy valamiről nem írok, még feltételezhető, hogy létezik. Hogy kristálytiszta legyen: Attól, hogy nem írom le mindig, hogy ki/mit/mikor mondott a kórházban, vagy akárhol, nem jelenti azt, hogy nem tanulok ott egy csomó mindent. Végképp nem jelenti azt, hogy állandóan csak partizok ezerrel. Nyilván buli is van, hiszen különben nem lenne miről írni. De attól, hogy a Blikk kb. csak katasztrófákról ír, nem ált meg a Föld forgása. Ugye. Hovatovább, attól, hogy az említett világmagazin nem írja le minden nap, hogy Kovács II József ma se ment át a piroson, és betartott minden szabályt, Kovács II József lehet még egy kitűnő ember.
By the way. Remélem, hogy aki ismer, az tudja, hogy mit jelent egy egy sztori, aki meg nem, az meg remélem rájön arra, hogy egy blogból nem lehet megismerni embereket.
Písz mindenkinek.
P.S.: Ja, és szívesen veszem a kritikákat. Nem ígérem, hogy egyetértek velük, de megemésztem őket. Hajrá!
4 óra alvás. Ez jutott péntekre. Elég érdekes. Az elején nem fáj nagyon. A felkeléssel se volt gond, nem késtem. Elővigyázatosságból már reggel elkezdtem ipari mennyiségű folyadékot fogyasztani, biztos ami biztos (valszeg felesleges volt, mert a csütörtöki piálás nem volt olyan durva, nekem legalábbis semmi ehhez köthető bajom nem volt). Ja, és reggel á la natur lenyomtam egy fél doboz müzlit meg a kórházban egy fél liter Pepsit. Szóval a vércukorszintem is kb. rendben volt. Egészen remekül ment minden, nem éreztem fáradságot, tudtam figyelni, stb.. Nade. Dél körül leállt az eddig életben tartó vész rendszer. Az egy dolog volt, hogy borzalmasan éhes voltam, de a finom mozgások egyre gyatrább hatékonysággal mentek (persze alapvetően semmi nem volt a közelemben amivel bármit is kezdenem kellett volna, hála az égnek). Itt határoztam el, hogy újraindítom a rendszert egy hotdoggal. Életemben hotdog ilyen jól még nem esett. Az utolsó falat után 5 perccel már bent voltam egy cirka 4 órásnak tűnő műtéten, cseverésztem a sebésszel, pörgött az agyam. Kész csoda. (Lehet, hogy leírva nem jön át, de tényleg csodakényt könyveltem el az esetet)
A műtét amúgy egy gyomorrezekció volt, Roux-kaccsal. Ilyet még nem láttam, de érdemes volt végigállni a 4 órát.
Estére elég jól összeszedtem magam, éás ráadásul Leslie-nek volt is elképzelése az estére. Jött egy csomó francia barátja, és elnéznének az A-Barba (ha már csütörtökön kihagyták). Gondoltam körbenézek, hátha van más lehetőség. Volt. Ádi és az első emeleti különítmény a Larmert tervezte. Velük tartottam. (végül Leslie-ék is ide jöttek ). Nem volt fejenpörgős parti, de így is hajnali ötig dumáltunk.
Hajnali ötkor NAGYON örültem, hogy péntek van.
Hát vége lett a szünetnek. Nagyon jó volt kicsit otthon is lenni, ezúton is köszönöm a közreműködőknek. Akivel nem tudtam találkozni attól sorry, de amint lehet bepótoljuk.
Wow. Kb ezzel tudom jellemezni a hétvégémet. Menjünk csak sorjában.
Tehát szombatot kb. üvöltött Emma a tornádó. Gondoltam, hogy ha ilyen szeles az idő muszáj lesz lecsekkolni, hogy ítéletidőben milyen messze van a kórház, úgyhogy felkerekedtem és lesétáltam a kórházig és vissza. (Az elmeállapotomat kéretik NEM kritizálni ). A dologban az volt a vicces, hogy míg én kb. muszájból mentem ki az ítéletidőbe a dán párocskák andalogtak a ligetben, kocogott a család (közben babakocsit tolva), stb. Valami nincs rendben velük.
A fordulópont akkor következett be, amikor hazaérvén úgy gondoltam, hogy a menet közben beszerzett fej és fülfájásomat egy jó meleg japáncseresznye teával kikúrálom. Egészen véletlenül összefutottam Inese-el, aki egy lett csaj, és saját bevallása szerint totál nem olyan mint a lettek. Valószínüleg tényleg nem mert a lettek északi nép lévén kb. olyanok mint az időjárásuk, ő viszont csupa mosoly, és piszok jól néz ki. Szóval a bemutatkozás után azonnal elkezdte osztani az infót, hogy merre van a konyha, meg hogy majd megmutatja a mosodát, és hogy ő most francia palacsintát fog készíteni (crêpes, de ő creep-nek mondta, ami kb. mindent jelent csak ezt nem. Mindegy én meg crap-nek mondtam, ami ugyanez a kérdéskör. A franciák és Maxim, a belga meg tépték a hajukat). Cirka fél óra múlva megérkezett Inese két dán barátnője, akik hoztak sört meg száraz Chardonnay-t. Természetesen egy kortyot sem ittunk, mert az alkohol öl butít és nyomorba dönt. Szóval elkeztünk inni. Lassan csatlakoztak a franciák is, és ők is elkezdtek főzni. Tartiflette. Ez volt a kaja neve, és ahogy Crystal (az egyik francia csaj) polója jól megfogalmazta: In Tartiflette we trust. Tényleg kurvajó. (mellesleg a crêpe-ből inkább standard palacsinta lett, de finom volt az is)
Kaja után Maxim kitalálta, hogy ha már hoztak vodkát, chatreuse-t (55%, a többi lényegtelen) meg narancsot, akkor igazán kártyázhatnánk. Nekem rossz emlékeim vannak az ilyen ötletekről, de hátha most másképp lesz gondoltam. Nem, nem lett. A játék élből elég bonyolult volt, és ha hibáztás akkor nyilván inni kellett. Más kérdés, hogy nekem hiába sír a szám, mert simán Inese itta a legtöbbet. Volt egy kártya amit bármikor be lehetett vetni, és megduplázta a lehúzandó mennyiséget. Én bevetettem, Maxim meg betartatta. Inese-el. Azt mondta, hogy utál. Nem értem.
Aztán jöttek még egy páran és itt két részre szakadt a társaság. A dánok bementek a városba (a vihar még mindíg tombolt), mi meg lementünk a “The Larmer”-be. Innentől már inkább táncoltunk, meg cigiztünk, meg helyenként dumáltunk. Egyszer csak 6 óra lett, nekünk meg elegünk. Feljöttünk. Gyógytea, és én fél hétkor úgy éreztem, hogy muszáj ott hagynom a két még ébren lévő csajt, mert kezdtek önálló életet élni a szemhéjaim.
Vasárnap délután fél egyre sikerült magamat összeszedni. Valószínűleg ekkor jöhetett ki az elmúlt egy hét brutál stressze, mert kb. egész nap nem csináltam semmit. A szobámból is csak kajálni mentem ki. Ez a konzervsólet lényegesen jobb, mint amire számítottam. Lelkileg elkezdtem készülni a hétfőn kezdődő kórházi gyakorlatra, úgyhogy zsinórban megnéztem 5 epizódot a Dr. House-ból. Jót tett.
Eljött a hétfő is. 6:30-kor keltem. Kb. időben be is értem. Hála az égnek jó idő volt reggel. Na, a kórházi élet itt alapjaiban más.
7:45-kor a nagyelőadóban van egy közös eligazítás, vetítéssel, mindennel. Utána sikerült találkoznom Dr. Henrik Schmidt-el, akinek egy ilyen névvel van képe dánnak lenni. Mindegy, angolul csak nyomokban tud, de alapvetőan jóarc. Megint más kérdés, hogy a reggeli konferencia után azonnal lepasszolt Idának, aki lényegesen aranyosabb, és ráadásul angolul is tud. A reggelivel mákom volt, mert pont ment el egy nővér, és a tiszteletére lezavartak egy terülj-terülj asztalkát egész tűrhető kávéval.
A nap további része csak fél tizenkettőig tartott számomra kivételesen, mert be kellett mennem a városba tartózkodási engedélyt kérni. Nem parázták túl az eljövetelemet, azt mondták, hogy a lelkiismeretemre bízzák. Nem tudják mit beszélnek.
Az összes papírhoz egy dolog hiányzott csak két db. igazolványkép. 1 óra séta, meg egy csomó pénz, de meglett. Mindezek után az utolsó tíz percben beestem a hivatalba, aholis közölték, hogy nem maradok három hónapnál tovább, akkor meg nem adhatnak, úgyhogy sok hűhó semmiért. Hála az égnek a hallgatói jog(v)iszony igazolásomat 5 hónapra írták, úgyhogy végül én nyertem Egy hónap, és megvan a hivatalos pecsét. Tudnak rólam.
Hazafelé jövet bedobtam még egy kávét (muszáj), és elkezdtem blogot írni. Szerintem az este ma nyugis lesz, de sose lehet tudni…
Elmentek szüleim haza. Nagyon messze. Fura dolog ez az “önállóság”. Van egy mondás miszerint csak óvatosan kívánjon az ember, mert még a végén beteljesedik. Ez stimmel. Ergo most az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Hurrá végre a magam ura vagyok, én felelek a baromságaimért stb. DE azért hiányoznak ám. Remélem a holnapi buli kikúrál.
Ön a Feeelings kategória archívumát böngészi.
 | GáDoR on Comeback… |
 | boreeka on Variációk egy… |
| boreeka on Good morning sunshine. |
 | Zsolesz on Eej uhnyem! |
| Zsolesz on Come again… |
