Bye, bye IgOr!

Ez a hét volt az utolsó hetünk az igazságügyi Orvostanon. Ami azt illeti utolsó fél hetünk, mert egy viszonylag eseménytelen hétfő és kedd után a szerdai konferencián megkérdezték hogy éreztük magunkat, és sok szeretettel elbúcsúztattak. Végül is nem volt rossz ez a pár hét itt, elég sok mindent tanultam, különösen gyakorlati szinten.
A korai bucsú oka amúgy az volt, hogy csütörtökön meglehetősen paradox módon pihenéssel ünneplik a munkát itt is. A pénteket meg már senki se veszi komolyan.
Ezt a hosszú hétvégét eredetileg relaxálásra és gyógyulgatásra (összeszedtem valami köhögés-torokfájás kombót, egy élmény), esetleg ha nagyon elszabadulnak a dolgok akkor tanulásra szántam, de nyilván nem így alakult.
Csütörtökön még hellyel-közzel sikerült tartani az elképzelést. Napközben mondjuk muszáj volt inni egy kávét Ádival, illetve Endiékkel (Ádi tesója, épp látogatott a barátnőjével) és este meg Petivel és Ádámmal bedobtunk egy sört a Ryans-ben. De ez még elég nyugisnak számít.
Bezzeg a péntek. A nap nagy részében azt terveztem, hogy mit kéne csinálnom, illetve részben el is kezdtem. Pl. kitakarítottam a szobámban (milyen világot élünk, jaj). Este Peti felhívott, hogy parti van a szobájában, ugorjak már át. Peti szobája a város másik végén van, de a jó idő rávett, hogy gyalog induljak neki. Elég nagy csoda ért a végén, mert nem tévedtem el. Kicsit meg is illetődtem.
A buli amúgy remek volt, különösen úgy, hogy a végét a Larmerben tartottuk, ami ugye kemény 4 emeletnyi távolságra van az ágyikómtól. Jól is jött, mert Peti annyira rápörgött a bulira, hogy 3 kör tequilával vendégelte meg a társaságot. Finom volt, de én még mindig a Malibura szavazok. Egy idő után szerencsére a zenekínálat is megfelelő volt (vagy csak javított a hallásomon a tequila), úgyhogy Navinnal (egy nepáli srác) spontán “ki-bírja-tovább-a-táncparketten” versenyt intéztünk, amit végül K.O.-val én nyertem, mivel Navin már vagy három perce nem tudott levegőhöz jutni.
Hétvégére komolyan betartani tervezem az elképzeléseimet. Ami eddig egészen sikeres volt. Szombaton mostam, főztem, teregettem illetve próbaüzembe helyeztem a laptopon egy Ubuntu Linuxot, úgyhogy minden furcsaságért az a felelős, mert ezt még nem igazán tudom kezelni.
Jövő héten kezdődik a Gyerekgyógyászat Hónap, amit remélem sikerül valahogy itt-ott megnyirbálnom. Elképzelések vannak (szemészet, neurológia, stb…), remélem sikerül leboltolni.

Pénteki nihil

A pénteki nap a kórházban prímán keretbe foglalta a hetet, pont ugyanolyan eseménytelen volt mint a hétfő. Sok szempontból túl is tett rajta.

Az este viszont érdekesnek ígérkezett. Cirka egy hónapja Ines (a lett lány a folyosómon) szólt, hogy a dán barátnője Heidi szülinapi mókát szervez, és szívesen látna ott. Egy hónap alatt simán kiment a fejemből az egész, csak este ugrott be, hogy bizony, lehet, hogy nekem ma esti programom van. És tényleg. Eleinte úgy nézett ki, hogy kocsival megyünk, de mire beleéltem volna magam a gondolatba, kiderült, hogy kocsi az van, de a lányok belakták az egészet, úgyhogy Valdis-zel (lett srác egy másik koliból) mehetünk bringával. A célpont Odense határában van, cirka 9 km-re a kolitól, úgyhogy szép útnak tűnt. Pláne amikor megláttuk, hogy zuhog az eső. Na itt jött el az a pillanat, amikor egymásra néztünk, és egyszerre fordultunk vissza a koliajtóból. 20 perc múlva elállt, úgyhogy nekikezdhettem életem egyik leghosszabb bicikliútjának (nem röhög, tényleg keveset bringázok). A távolsággal nem voltak különösebb fenntartásaim, de amikor elindultunk, feltűnt, hogy Valdis úgy teker mint akit egy egész törzsnyi reklámügynök üldöz. Mindemellett el is tévedtünk, amiben a legszebb az volt, hogy annak ellenére, hogy halvány lila gőzünk nem volt róla, hogy merre kéne menni, Valdis fenntartotta a tempót. Végül is így volt izgalmas.

Szerencsére végül megérkeztünk, ráadásul az autós különítmény csak 15 percet várt ránk, holott 20 perccel hamarabb indultak. Nyilván eltévedtek.

A buli amúgy közepes volt, de végre kiderült a nővérsztrájk oka. Tudniillik volt egy nővér is a társaságban, aki hatalmas hévvel adta elő, hogy bizony mekkora bajok vannak itt Dániában. Az okok:

1. A férfi nővérek (ápolók) többet kapnak ugyanazért a munkáért, mint a nők, amit elég meglepő volt hallani itt Dániában.
2. A nővérek szerint az ő fizetésük a (nyugat-)európai átlag nővéri fizetés alatt van 20%-al. A szociális intézmények dolgozóival (szerintük) nagyon kutyául bánik az állam, úgyhogy itt muszáj volt megkérdeznem, hogy mennyit keres. 28000 koronát (3700 Euró). Innentől egy kicsit komolytalanná vált a szememben az egész, pláne azok után, hogy Crystelle (az egyik francia lány) apja, aki mérnök 4000 eurót keres. Hát ja, rosszul élnek itt bizony.

Heidi egyik ismerőse, egy mexikói srác rögtönzött nekünk egy Tűzmadarak tipusú bemutatót. Elég ügyes a srác, bár amikor egy bot két végére masszív tüzijátékot pakolt, és azt pörgette elég nagy rohanás volt 10 méteres körzetben. Távolról viszont nagyon pengén nézett ki!

A bicikliút visszafele nagyon nyugisan ment, mert már Valdis is lefáradt egy cseppet, én meg végre megtanultam váltani normálisan a bringán. Itt a hétvége, úgyhogy jöhet a maratoni szunya.

Előléptetés

Gondoltam, nem hagyom, hogy a tegnapi, sikerként elkönyvelt szereplésem reménykedésre ragadtasson, úgyhogy “majd meglátjuk” attitűddel poroszkáltam be a sebészetre. Óvatosságom fölösleges volt. A sztori a következő©:

Bementem egy standardnak szánt laparoszkópos ultrahang/diagnosztikus laparoszkópiás műtétre, mondván, itt legalább a monitoron látom mi a szitu. Kiderült, hogy a kedves beteg 5 liternyi ascitesszel érkezett, illetve egy másfél literes cisztával a májában, nyilván tele folyadékkal. Mindemellett még találtak itt-ott egy két régebbi, jó vastag falú cisztát. A májban lévő nagy cisztát nem igazán akarták piszkálni, jóllehet találtak benne valamit az ultrahanggal, ami akár tumor is lehet. Igen ám, de ha kieresztik azt a 1,5 litert, akkor a máj összeomlik. Úgyhogy igyekeztek elkerülni a “műtét sikerült, a beteg meghalt” szitut. De a kisebb cisztával lehetett kezdeni valamit, úgyhogy annak neki is esett volna a sebész. Szerencsémre a doki ugyanaz volt akinek tegnap “segítettem”. Saskia is bejött a műtétre és szépen egymás mellett figyeltük a monitoron kibontakozó történetet. Egyszercsak ránknéz a doki, és rám mutat: “Menjél bemosakodni!” Hurrá!

Pár perccel később már tartottam a laparoszkópot. A műtét előrehaladtával a jobb kezemben lévő kamerán kívül a bal kezembe is került egy eszköz, amit egyelőre szintúgy csak tartanom kellett. A cisztát leszívtuk, jöhetett a varrás. laparoszkóposan csomót kötni nagyon nem egyszerű, dokim cirka 10 percenként tudott összehozni egy valamirevaló csomót, pedig ügyes gyerek a főorvos úr. Előbb utóbb megelégelte a dolgot, és úgy gondolta, hogy megrizikóztatja, hogy engem is bevon a melóba. Úgyhogy onnantól ketten varrtunk, és most kivételesen tényleg szükség volt a segítségemre. Életemben először volt laparoszkópos eszköz a kezemben, ráadásul a balban, de kb. 10 perc alatt sikerült megszokni. Érdekes kihívás volt a jobb kezemmel az egyre nehezebbé váló kamerát egyenesben tartani, bal kézzel meg a doki eszközeit kerülgetni, kb. kitalálva a gondolatait. Mindenesetre szép lett a varrat. A műtét végén, még a keze alá dolgoztam a varrásnál, és ezzel le is tudtuk ezt a műtétet. A végén a főorvos úr megköszönte, hogy segítettem, meg szólt még egy pár kedves szót, úgyhogy nagyon örültem a fejemnek. A környezet reakciójából ítélve, valszeg látszott is rajtam.
(By the way: neveket azért nem írok, mert a dánok nem szeretik bemutatkozással bonyolítani a beszélgetéseiket)

A kórházi napom többi része meglehetősen eseménytelen volt, de teljesen elégedett voltam az ott töltött idővel.

Csütörtök lévén úgy terveztük a koliban, hogy A-Bar látogatás lesz, de odaérve alig láttunk embert, noha éjfél után érkeztünk, úgyhogy mentünk tovább, hátha valahol nagyobb pörgés van. Két féle hellyel találkoztunk: ami zárva van, vagy ahol van buli, de nincs hely. Úgyhogy végül a Ryan’s nevű ír pubba ugrottunk be egy záróra körüli sörért. Hála az égnek az idő jó volt, úgyhogy végeredményben nagyon jót sétáltunk.

Kollégák

Egészen meglepő módon találkoztam ma egy hatodéves lánnyal az aneszten, Saskiával Némethonból. Kedves lány, már csak azért is, mertnagyon kedvesen engem küldött be maga helyett egy műtétre. Szerencsémre a sebészdoki pár műtétjén már voltam, úgyhogy ismertük egymást. Azt persze nem tudta, hogy mennyi gyakorlatom van, úgyhogy az összes feladatom az volt, hogy velem meglegyen a műtéti team létszáma. Na jó, a végén “segítettem” varrni (tartottam a sebszéleket), illetve végre használhattam a bőrvarrás helyett használt kapocsrakót. Laza kis cucc. Kezdetnek ennyi nem rossz, lesz ez még így se. Mindenesetre remekül helyre dobta a lelki egyensúlyomat, hogy újra a vér-agy gát kedvesebb oldalán állhattam a műtőben.

Booooringgg!

Hát igen. A keddi kórházi nap méltó folytatása volt a hétfőnek. Nevezetesen: MEGINT AZ ÉG VILÁGON SEMMI NEM TÖRTÉNT!
Mindemellett gyanúsan kevés beteg is volt, úgyhogy elkezdtem nyomozni. Kiderült, hogy a nővérek sztrájkolnak. Úgyhogy csak tumoros, meg sürgős betegek vannak. Most már értettem, miért nem történik semmi, de ettől valahogy nem lett izgibb a napom. Mindenesetre a “talán holnap” érzéssel indultam haza.

Olyannyira nem, hogy hazaérve fél óra után leborultam a gép elől, és menthetetlenül elaludtam. Világos nappal! Skandallum.

Az újratelepítés amúgy szépen halad. Most, hogy harmadszorra a telepítő összes marhaságát sikerült kiküszöbölnöm. Murphy biztos röhög.

Good morning sunshine.

Bizony. Süt a nap!!! És meleg is van. Itt a tavasz,…

Ezt a hétvégét végre sikerült pihenéssel töltenem (hellyel-közzel), sőt mi több még az anesztnek is nekiálltam végre valahára. Elég uncsi a cselekmény, de remélem történni fog valami érdekes a következő háromszázakárhány oldalon.

Sikerült végre megoldani a logisztikai probmémákat is: Noémi volt oly kedves és kölcsönadta az egyik bringáját. Azt hiszem újra kell tanulnom ezt a bringázás dolgot, mert minden tévhit ellenére ezt is el lehet felejteni. Pláne egy ilyen memóriával mint az enyém.

Ápropó memória. Úgy fest, hogy a laptopom valamelyik memóriája erősen magábafordult, úgyhogy kicsit instabilan megy most a rendszer. Hétvégén gyakorlatilag csak memóriatesztet, meg mindenféle dianosztikát futattam. A következő lépés egy totális oprendszer újratelepítés lesz. Ha az nem segít akkor meg lehet szerelni…otthon. Majd.

Erre hétre szerveztem egy kis üdülést  a hasi sebészetre, úgyhogy most egy hétig nélkülem hentelnek a Igazságügyön. Szegények. Az óriási várakozást elég szemét módon kihasználta Murphy, úgyhogy ma a földön semmi nem történt. Nem volt ismerős se, úgyhogy kb. össze vissza mászkáltam, illetve letoltam a menetrendszerinti hotdogomat. Az legalább jó volt.

Estére a Dexters volt betervezve, de valahogy nem éreztem magamban a erőt, úgyhogy végül itthon maradtam. Még egy kivételes alkalom: 8 óra alvás.

NICE!!!

Az a baljós csütörtök

Az előző estét meghazudtolva fejfájás nélkül, és meglepően egyszerűen keltem, és legnagyobb meglepetésemre nem délután, hanem még időben. Na jó, éppen időben. Úgyhogy gyors szedelőzködés után rohanhattam be dolgozni.

Felesleges volt annyira sietni, mert semmi érdekes nem történt egész nap. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy egy órakor már szabad voltam.

Este csütörtök lévén lelkileg az A-Bar féle partyra készültem, de annyira hosszú sor volt, hogy végül az egész társaságunk úgy döntött, hogy talán mégse ez a legjobb nekünk. A tépelődést egy nagy szelet pizzával és a Ryan’s nevű ír pubbal sikerült feloldani. Ez a Ryan’s egy elég tiptop hely. Általában ír élőzene van, ami nagyon jól hangzik, nyilván a csütörtök kivétel volt, de így is nagyon jó számokat adtak.

A szerdának köszönhetően a nagy bulizási kedv hiányzott, úgyhogy ez az este viszonylag békésen ért véget.

Nem úgy a dánoknál. Április 18-a ugyanis munkaszüneti nap itt Dániában, és ezt a derék dán emberek már előző este elkezdik ünnepelni. Szerintem józan embert nem lehet ilyenkor találni a városban, és az utcák is inkább hasonlítanak valami háborús övezetre (mondjuk egy Fradi-UTE meccs után) mint egy csendes dán kisváros utcáira. Kicsit kiábrándító volt, de amúgy is untam már az illuziókat.

CSI: Odense

Ma kivételes alkalom volt az intézetben. Egy gyilkosság áldozata vendégeskedett az intézetben. Ez itt kivételesnek számít, tekintve, hogy egész Dániában cirka 50 gyilkosság van egy évben. A szituáció érdekes volt, de sajnos nem mesélhetek róla, mert nyomozati anyagnak számít. Viszont talán nem hágok át semmilyen szabályt azzal, ha annyit mondok, hogy az áldozat keményen megdolgozott a végeredményért.

A meló után segítettem kicsit rendberakni a háziklubbot (még a múlt szombatról) Noéminek. Eddig nem tudtam, hogy mi hasznát fogom venni az anatómia/patológia/igazságügyi orvostanon megedződött gyomromnak, de most már egészen világossá vált mekkora ajándék ez. Amikor kinyitottuk az ajtót akkor az első gondolatom az volt, hogy ettől a szagtól tíz perc múlva egymás vállának dőlve fogjuk dalolni az “Akácos út”-című nótát.

Jó pár órás munka után egész elfogadhatóan nézett ki a placc. Bónuszpontként értékeltem, hogy kilátszott a padló…végre.

Mire végeztünk már meg is volt a következő program: Móni és Timi (a magyar különítmény két zászlóshajója) cirka pont ekkor végeztek a vizsgájukkal, úgyhogy muszáj volt találkoznunk velük. A vizsgavége hangulat egészen a Viggo’s nevű vendéglátóipari egységhez kalauzolt minket, aholis egy sör mellett osztottuk az észt.

Egészen addig, amig Peti (gy.k.: nem én) fel  nem pattant, hogy bizony most muszáj koncertre menni. Választásom Jobb dolgom nem lévén, elkísértem, és egy picit se bántam meg. Na jó, csak egy picit, és azt is csak a vége miatt. A koncert egy klasszikus gitár koncert volt latinos ritmusokkal és egészen kiváló fellépőkkel, köztük Ádámmal (még egy tagja a magyar társaságnak). Az utolsó szám viszont egészen meglepő volt. Gitár nem volt, egy dán írta, és valami posztmodern cucc lehetett. A darab által nyújtott esztétikai “élmény” leírására fölösleges lenne válllalkoznom. A dallam alapvetően artikulálatlan vakkantásokból állt a magas c körül, a résztvevő hangszerek kottája pedig erősen randomizálva lehetett megírva. Brrr….

Az este is egészen különlegesen alakult. Ma volt a már sokat emlegetett A-Bar tizennegyedik születésnapja. Mit talál ki ilyenkor egy szórakozóhely? Naná, hogy ingyen piát. Ráadásul kaptam egy VIP-belépőt is (kézen-közön ugyan, de ez lényegtelen ), úgyhogy semmi nem állt a remek este útjába. Sajnos (szerencsére?) nem minden pia volt ingyen, csak a sör meg a pezsgő. Egészségvédelmi okokból a pezsgőt kihagytam, tudnillik sörrel keverve egészen brutális hatással van rám (gy.k.: pezsgő + 2 pohár sör => K.O.). Úgyhogy békésen sörözgettünk, illetve egy rosszul sikerült BlackJack meccs után még felráztuk az estét egy Jack Daniels-el. Ahhoz képest, hogy nem szeretem a whiskey-t, az a Jack Daniels nagyon jól esett. Valamikor zárás kidobtak minket, de ez pont jól jött, mert másnap ugye rám még feladat várt.

A gondolattól, hogy másnap nekem 8-ra bent kell lennem az IgOr-on jól kétségbe is estem, úgyhogy rohamléptekkel sikerült elaludnom.

70 kiló…maradhat?

Bizony, ma nagyobb meccs volt. A tegnapin felbuzdulva nagy várakozással léptem be a boncterembe. Igazam is lett. A mai menü egy komplett has volt, meg némi tüdő. Mindemellett mostmás az egész hasat én írtam le. Jó sokat tanultam az egészből, és remek volt sikerélménynek.

A munkaidő végeztével kihasználtuk a tomboló 15 fokot, és sétáltunk egyet a városban. Ezzel a lendülettel adtunk a fogyasztói társadalomnak: jól bekajáltunk a McDonald’s-ban, hagy maradjon csak kevesebb a többieknek. A kolihoz érvén még ücsörögtünk egy kicsit, élvezvén az időt, amit végre egy kis jóindulattal akár tavasznak is csúfolhatnánk.

A bejegyzés írásának időpontjáig (10:30) gyakorlatilag különösebben izgalmas dolog nem történt, azt leszámítva, hogy világmegváltó ötlet kavarog a fejemben: ma 7 (hét) órát fogok legalább aludni. A 8 (nyolc) óráért már bónusz jár..meglátjuk mit tudok kihozni belőle.

40 deka..maradhat?

Haha..egy kis feketehumor hétfő reggelre. Ma ugyanis én is beszálltam a boncolásba, úgyhogy pár mondatos eligazítás után, már a veséket robbantottam ki nem kevés zsír közül. Jó volt végre valamit kezdeni a csipesszel meg az ollóval, és nem csak nézni őket. Prezentálni és én prezentáltam, itt még kaptam egy kis kiegészítést, de ha figyelebe veszem azt, hogy életemben először csináltam ilyet, asszem ez így oké. és ezt ők is így gondolták.

A kórház után hazaérvén Ádámmal egészen kategórián felüli hotdogot készítettünk, francia mesterszakácsok receptjét csípőből überelve. Azt hiszem megteremtettük az új etalont hot-dog kategóriában. Respect!

Hétfő este lévén ma kultúrálódtunk. A Dexter’s nevű bárban ma blues est volt. Nagyon jó kis minőségi zene, vérpezsdítő ritmusok, jó társaság. DE Hely az persze nem volt. Úgyhogy átbaktattunk a cirka 10 méterre lévő Smaglose nevű beszélgetős helyre, ahol nincs vérpezsdítő zene, viszont első osztályú a Leffe. Mindemellett van francia csocsóasztaluk. A társaság nagyopbbik része francia volt, úgyhogy amikor kihívtak minket, akkor picit aggódtunk Ádámmmal, miszerint ennek mászás lessz a vége. És nem. Az első meccsen, ugyan csak fél góllal, de megvertük a derék franciákat, ami azért elég ciki. Más kérdés, hogy a második meccsen úgy elvertek minket, hogy abba még a Fradi is belepirosodna. (Sorry a zöldfehérektől).

A francia csocsó lényegesen nehezebb mint a megszokott “klasszikus”. Nehezebbek a bábuk, és képtelenség igazán stabilan fogni a lakkozott fanyelét a rudaknak. Mindemellett a kapu is kisebb, és a pontozás is nagyon máshogy működik. Pl. csak a középpályásokkal illetve a csatársor bal szélső játékosával lehet gólt lőni. Minden más “gól” felet ér, és a következp igazi gólnál annak ér kettőt aki azt belőtte. Legalábbis valami ilyesmi.

11 körül úgy gondoltuk, hogy talán most már van hely a Dexter’s-ben. És volt! Hurrá! Éjfél körül viszont úgy gondoltam, hogy merő kötelességtudatból haza kéne andalognom. Szerencsére a rezesbanda szolidarított velünk, úgyhogy mindenki felkapta a cumót, és lépett haza. Végre 4 óránál többet alszok!