A világ messze legszánalmasabb dolga, amikor a “lazacsávó”, akiről már a városhatáron süt, hogy nem az esze fogja megölni, fültől-fülig vigyorral tapossa a padlógázt, cirka 10ezres fordulaton, üvölt a kocsi (mert persze tuningolt) és halad kb. 30-cal. Boldogok a hülyék…

Mai idézetünk Lándzsarázó Vilmostól van. Költői kérdés, így a válaszokat kéretik mély belégzéssel lenn tartani:

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

W. Shakespeare: Hamlet, harmadik felvonás, első szín

És most 5 perc filózás.

Baromi rég írtam már ide. Nyilván kamu lenne, ha azt állítanám, hogy nem történt semmi az utolsó bejegyzés óta, de a “szar ez a hatodév” téma már lerágott csont.

Aki most arra gondol, hogy valami oka csak volt annak, hogy újra írok, az nyert. Gratula!

Az ok pedig egy lány. Gonosz leszek és lelövöm a poént: még nem tudni mi lesz DE ritkán találkozok olyan emberrel, aki pár óra után már befészkeli magát a gondolataimba. No nem zavaróan, sőt, de azért ott van. Hol előtérben, hol csak hátul megbújva, mint valami kellemes háttérzene.

Szóval valami megindult. Az első gondolatom az volt, hogy jól beleüvöltöm hajnali kettőkor az éjszakába, hogy éppen mit gondolok/érzek, aztán rájöttem, hogy ez a blog lényegesen emberbarátabb formája a közléskényszer levezetésének. Persze olyan sok közölnivaló nincs, gondolatok, remények vannak. Abból mondjuk túlkínálat…de persze nem panaszkodom.

Nos kedves olvasó ennél többet most nem mondok, már csak azért sem mert komoly taktikai baklövés lenne online elkiabálni az egészet. A másik meg az, hogy kevés konkrétum van, az is inkább sejtés. Szóval lehet drukkolni vagy ellendrukkolni szájíz szerint, és bízni abban, hogy lesz még miről írnom a nem is olyan távoli jövőben.

U.I.: Jövő pénteken lesz az utolsó szigorlatom (nőgyógy), tessék rám gondolni!

A komoly érzelmi viharok tökéletes táptalajt képeznek a kreativitásnak. A költők/írók/mindenféle egyéb csodabogarak 99%-át mindenféle szerelmi problémák ihlették meg. Feltételezem a magyar szépirodalomra ez hatványozottan igaz, de más nemzeteknél is találunk rá bőven példát. Vegyük a filmművészetet.

Adott az alapszituáció: fájdalmas vége egy érzelmekkel agyonzsúfolt kapcsolatnak. Tudhatjuk, hogy legalább az egyik félnek rossz. Nézzük mit lehetne ezzel kezdeni, ha filmet rendeznénk.

Ha a rendező amerikai: A férfi próbálja élni megbicsaklott életét úgy ahogy. Természetesen nem tud túlesni az egészen, bár igyekszik visszatérni a normál kerékvágásba, valahogy nem az igazi. A lány eleinte még jó ötletnek gondolt döntését 2-3 átbulizott hét után borzalmasan megbánja, és a barátnők koktélparti ötletei sem tudják vele feledtetni a baklövést. Bulikon már nem táncol csak ül valamelyik boxban és néz a semmibe, könnyeit morzsolgatva. A sors furcs húzása folytán azonban a régi pár összetalálkozik. Meglátják egymást egy cirka 5 km-es new yorki utca két végéről (nyilván a csúcsforgalom kellős közepén). Elkezdenek rohanni egymás felé Usain Boltot megszégyenítő sprinttel, feledve táskát, kabátot. Összeborulnak, könnyek között egymás ajkára forranak, míg a srác egy gerinctörő mutatvánnyal hátradönti a csajt. Jöhet a stáblista esküvői zenével, meg harangokkal. Boldogan éltek míg meg nem…Happy end mindenki örül. A lányok könnyeznek a moziban a pasik meg morgolódnak, mert tudják, hogy ilyen nincs….vagy legalábbis velük soha nem fog történni.

A franciák máshogy képzelik. Szenvedélyes szakítással indul. A férfi éveken keresztül minden nap beül kedvenc kis brasserie-jébe, elszürcsöli a kávéját és a cigarettafüstön keresztül nézi Párizst, azon elmélkedve, hogy bizony az élet incroyablement dure, azaz hihetetlenül kemény, és ez volt AZ IGAZI l’amour. Persze Párizs női lakossága majd elolvad hősünkért, de az ő szíve mást már nem szerethet. A lányt közben valahova a francia riviérára vetette a sors, ahol hozzáment valakihez. Gyönyörű házban él, minden szép, minden jó, de ő mégse élvezi. Délutánonként a Cote d’Azure-ön ül egy szikla tövében, és nézi a naplementét, mintha ettől bármi is változna. Nyilván senki nem érti mi baja. Viszont  a élet elég furcsa dolgokat tud művelni, úgyhogy a lány felkerül Párizsba, ahol összetalálkozik a régi lovaggal. Tökéletesen megkomponált kép következik. A brasserie előtti téren állva a lány meglátja szerelmét, és hirtelen földbe gyökerezik a lába. A férfi hanyagul kifújja a cigifüstöt, és egy ellenállhatatlanul sármos mosoly kíséretében lassan és komótosan odasétál a lányhoz. 2 percig csak néznek egymás szemébe, majd a férfi mond valami borzalmasan romantikusat és jöhet a szenvedélyes csók, háttérben az Eiffel torony vagy a Sacre Coeur. Zárójelenetként láthatjuk a régi-új párt andalogva a Champs d’Elyséen halk harmonikaszóban. Stáblista, francia chansonnal. Nota bene: egy szó se esett esküvőről.

Skandináv művészfilmként is el lehet képzelni a folytatást. Hans összezuhan, először azért piál, hogy felejtsen, utána meg azért mert miért ne. A lányról csak keveset tudunk, általában a skandináv filmekben ez a vonal valahogy nincs olyan szépen kidolgozva. Derült égből villámcsapásként itt is előfordul a nagy találkozás. A srác megpillantja élete szerelmét, elkezd felé rohanni. A hótaposó alatt csak úgy ropog a jég/hó. A lány gyönyörő égkék szemekkel néz rá, talán még a karját is kinyújtja felé, de akkor bezárul a Stockholm-Jekatyerinburg távolsági busz ajtaja, és soha többet nem látják egymást. Srác vissza a kocsmába, a lány meg ki tudja hova. Alternatívabb rendezők ugyanezt a jelenetet valamilyen természeti katasztrófa képében jelenítik meg, pl. a lányt a tisztás kellős közepén lecsapja egy mammutfenyő. Vagy valami ilyesmi. A néző meg persze totál nem ért semmit….most se.

India filmekben az amerikai verzióhoz hasonlló rohanást látunk majd egy 15-20 perces táncos zenés klippet India különböző tájain felvéve, ahogy a szerelmes pár körbetáncolja egymást, miközben a 100 tagú tánckar kerülgeti őket. Csók nincs, azt nem szabad. Stáblista. A többi a fantázián múlik.

Talán lehetne folytatni a sort, de látszik így is, hogy a filmrendezők se tudnak elszakadni a reménytől. Abban mindegyik megegyezik, hogy köze nincs a valósághoz. Ebben az a vicces, hogy az ÉLET filmrendezőként szigorúan monotonan lefele ívelő karriert futna be. Adódik a kérdés, hogy mennyire érdemes elveszni a filmekben? Jó dolog álmodozni, de ha elhisszük ezeket a meséket akkor csak keményebben fogunk padlót. Attól még persze jó mozizni.

Aki esetleg depressziótól félt a cím alapján azt megnyugtathatom. Az azért nem lesz. De tény, hogy bár történt egy nagy csoda az életemben április 16-án az egyszer fent- másszor lent törvényszerűség elég masszívan a mélybe taszított nemrég. Elég váratlanul, elvtelenül és inkorrektül. Ahogy Murphy szokta…illetve kicsit reálisabban: amilyen a mai világunk. Sajnos.

Mindenesetre az eset erősen elgondolkodtatott bizonyos érzelmek (gy.k.: szerelem) természetrajzáról. Mert mi történik egy szakításkor (amúgy pont ugyanazok a folyamatok amik a gyász pszichológiája leír)? Az ember először nem érti. Az egésznek ez az akut szakasza. Ez fáj a legjobban, ebbe lehet leggyorsabban belehalni…és ez a legrövidebb. Ilyenkor úgy tűnik, hogy minden elveszett, és nem igazán van értelme tovább gályázni ezen a sárgolyón. De ezt a szakaszt az előző bejegyzésben kiválóan leírja Ady. “Minden egész eltörött” – Tökéletes, pont ezt érzi az ember.

A következő szakasz az, hogy hiányoljuk a másikat. És itt a másik alatt nem egy általános alanyt értek, hanem azt, aki x ideig értelmet adott az életünknek. A mosolyát az érintését satöbbi. Mindent, kár lenne leírni. Aki átélte az tudja, aki meg nem az el se tudja képzelni.

A harmadik leghosszabb (krónikus) szakasz hosszútávon a legpusztítóbb. Érdekes, hogy az előző szakasz nagyon lassan, akár észrevétlenül csúszik át a harmadik fázisba. Itt az a tudat hiányzik, hogy van valaki aki gondol ránk. Akinek fontosak vagyunk, aki törődik azzal, hogy éhesek vagyunk, hogy hogy aludtunk, hogy hogyan áll rajtunk a zakó, és egyátalán, hogy miért zakót akarunk felvenni egy kiránduláshoz. Furcsán keveredik a kettő szakasz. Mert a fent említett érzés hiányzik, de a memóriából – nyilvánvalóan – a legközelebbi kapcsolat emlékképei kerülnek elő, és ez a kettősség teszi szörnyen hosszúvá ezt a fázist. Továbblépnél, hogy megoldást találj a szeretethiányra, de az újra és újra felbukkanó emlékképek minduntalan visszarántanak a múltba. Nem könnyű szabadulni. Jellemző, hogy a külső szemlélő ebből az egészből semmit nem lát, és még a legempatikusabbak se nagyon érzik át. Másszóval itt különösen egyedül marad az ember. a saját érzései öntudatlanul is falat emelnek köré. A Fal című film (Pink Floyd) tökéletes, ha párhuzamot keresünk, különösen egy szám (és persze annak az értelmezése): Is there anybody out there?

Ez a kérdés átvezet egyfajta megoldási tervhez is. Vagyis inkább felismeréshez. 2 megoldás van: vagy NAGYON nehezen az ember kivárja míg ez az egész elmúlik, ami habitustól függően akár évekbe tellhet, vagy talál valakit aki eléggé energikus, és eléggé törődő ahhoz, hogy lebontsa azt a bizonyos falat. Nyilván ez utóbbi egy új kapcsolat kezdete. Talán.

Külön fűszerezi az érzéskavalkádot, ha megtudjuk, hogy volt-”életünk értelme” talált valakit. Ezt a sors különösen aljas módon tudja kijátszani. A pluszt az adja, hogy még saját önértékelésünkkel is meg kell küzdeni (feltéve ha nem vagyunk irreálisan odáig magunktól). “Talált egy jobbat?” “Én nem tudok elég jó lenni?” – ez bizony jó nagy vihart kever a lélekben, különösen, ha a szakítás és a következő lovag felbukkanása közötti idő rövid. Minnél rövidebb annál jobban fáj, mert az idő hosszával reciprok módon emelkedik a “Hazudott nekem”-érzés intenzitása. Egyszerűbben: Ha úgy dob ki, hogy már megvan a következő jelölt, akkor az utóbbi időben bizony már átvágott. Vagy végig hazudott, és soha nem is szeretett.

Konklúzióként arra jutottam, hogy egy kapcsolat alapvető fontosságú, távolságtól, életkortól, mindentől független alapja – bocsánat ALAPJA az az, hogy a másik érezze, hogy fontos nekünk. Hogy gondolunk rá. Hogy foglalkozunk vele. HOGY NINCS EGYEDÜL. Ezért, ha jó kapcsolatra vágyunk akár azt is mondhatnánk: Szeretném, ha szeretnének.

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

/Ady Endre/

Ez a hét volt az utolsó hetünk az igazságügyi Orvostanon. Ami azt illeti utolsó fél hetünk, mert egy viszonylag eseménytelen hétfő és kedd után a szerdai konferencián megkérdezték hogy éreztük magunkat, és sok szeretettel elbúcsúztattak. Végül is nem volt rossz ez a pár hét itt, elég sok mindent tanultam, különösen gyakorlati szinten.
A korai bucsú oka amúgy az volt, hogy csütörtökön meglehetősen paradox módon pihenéssel ünneplik a munkát itt is. A pénteket meg már senki se veszi komolyan.
Ezt a hosszú hétvégét eredetileg relaxálásra és gyógyulgatásra (összeszedtem valami köhögés-torokfájás kombót, egy élmény), esetleg ha nagyon elszabadulnak a dolgok akkor tanulásra szántam, de nyilván nem így alakult.
Csütörtökön még hellyel-közzel sikerült tartani az elképzelést. Napközben mondjuk muszáj volt inni egy kávét Ádival, illetve Endiékkel (Ádi tesója, épp látogatott a barátnőjével) és este meg Petivel és Ádámmal bedobtunk egy sört a Ryans-ben. De ez még elég nyugisnak számít.
Bezzeg a péntek. A nap nagy részében azt terveztem, hogy mit kéne csinálnom, illetve részben el is kezdtem. Pl. kitakarítottam a szobámban (milyen világot élünk, jaj). Este Peti felhívott, hogy parti van a szobájában, ugorjak már át. Peti szobája a város másik végén van, de a jó idő rávett, hogy gyalog induljak neki. Elég nagy csoda ért a végén, mert nem tévedtem el. Kicsit meg is illetődtem.
A buli amúgy remek volt, különösen úgy, hogy a végét a Larmerben tartottuk, ami ugye kemény 4 emeletnyi távolságra van az ágyikómtól. Jól is jött, mert Peti annyira rápörgött a bulira, hogy 3 kör tequilával vendégelte meg a társaságot. Finom volt, de én még mindig a Malibura szavazok. Egy idő után szerencsére a zenekínálat is megfelelő volt (vagy csak javított a hallásomon a tequila), úgyhogy Navinnal (egy nepáli srác) spontán “ki-bírja-tovább-a-táncparketten” versenyt intéztünk, amit végül K.O.-val én nyertem, mivel Navin már vagy három perce nem tudott levegőhöz jutni.
Hétvégére komolyan betartani tervezem az elképzeléseimet. Ami eddig egészen sikeres volt. Szombaton mostam, főztem, teregettem illetve próbaüzembe helyeztem a laptopon egy Ubuntu Linuxot, úgyhogy minden furcsaságért az a felelős, mert ezt még nem igazán tudom kezelni.
Jövő héten kezdődik a Gyerekgyógyászat Hónap, amit remélem sikerül valahogy itt-ott megnyirbálnom. Elképzelések vannak (szemészet, neurológia, stb…), remélem sikerül leboltolni.

Vasárnapra kirándulást szerveztünk. Az alap elképzelés az volt, hogy 11 körül találkozunk Petiéknél. Jó. Szóval dél körül találkoztunk. Fél egykor már úton voltunk a 30-40 km-re lévő kisváros felé, amiben aza a jó, hogy a tengerparton, és jó időben egészen élvezhető. Jó idő volt, de a szél azért relatívvá tette a meleg fogalmát. Mindenesetre egészen jót piknikeztünk.

Feri, itt már fázósan

Nevinnek, a nepáli srácnak az egész piknikről kb. ez volt a véleménye

A különítmény: Peti01, Peti02, Tibi, Peti03. Na, ki a kakukktojás?

A fényképezőgépem kb. itt jelezte, hogy voltam akkora marha, hogy elfelejtsem feltölteni az aksit. Hála az égnek a telefonom még bírta. Kellett is, hogy bírja, mert miután kb. belefagytunk a homokba úgy gondoltuk, hogy muszáj lesz elmenni Fyn sziget legészakibb legnyugatibb pontjához. 10 km-es autóút, és legalább ekkora séta. De legalább szép volt, és láttunk delfint is. Juhééé!

A kilátás jobbra:

És balra. Igen, az a fal a lábam alatt függőleges, és elég mély.

Estefele értünk haza Odensébe, és nagyon egyetértettünk abban, hogy most muszáj sokat aludni. Ez történt

Ez volt a szombati Larmer buli alaptézise. Ennek megfelelően az őrültebbje előcibálta a bőröndből a szuperkosztümöt, és abban parádézott. Hiába írnék bármit is a buliról, nem tudnék többet mesélni, mint a képek. Tehát:

A rendezőgárda: Zorro, Superman, Superwoman azaz Teddy, Jan és Kasia
 

A buli egészen kiváló volt. Konkrétan:
Sírva…

Röhögős:

A lányok: Móni, Timi, Noémi (azt hiszem kár tovább ragozni )

Peti szigorúan összenéz Fruzsival. Kemény harc megy bizony.
 

Úgy fest, hogy peti alulmaradt a fenti szemcsatában. Ennyire elgondolkozni csak nagy vereségek után lehet, vagy sok alkohol után. Persze egész este csak vizet ittunk, úgyhogy a második lehetőség kizárt dolog.
   

Bring back the 80’s!!!

A lányok a buli vége felé. Javaslom összehasonlítani az első képpel.
 

A pénteki nap a kórházban prímán keretbe foglalta a hetet, pont ugyanolyan eseménytelen volt mint a hétfő. Sok szempontból túl is tett rajta.

Az este viszont érdekesnek ígérkezett. Cirka egy hónapja Ines (a lett lány a folyosómon) szólt, hogy a dán barátnője Heidi szülinapi mókát szervez, és szívesen látna ott. Egy hónap alatt simán kiment a fejemből az egész, csak este ugrott be, hogy bizony, lehet, hogy nekem ma esti programom van. És tényleg. Eleinte úgy nézett ki, hogy kocsival megyünk, de mire beleéltem volna magam a gondolatba, kiderült, hogy kocsi az van, de a lányok belakták az egészet, úgyhogy Valdis-zel (lett srác egy másik koliból) mehetünk bringával. A célpont Odense határában van, cirka 9 km-re a kolitól, úgyhogy szép útnak tűnt. Pláne amikor megláttuk, hogy zuhog az eső. Na itt jött el az a pillanat, amikor egymásra néztünk, és egyszerre fordultunk vissza a koliajtóból. 20 perc múlva elállt, úgyhogy nekikezdhettem életem egyik leghosszabb bicikliútjának (nem röhög, tényleg keveset bringázok). A távolsággal nem voltak különösebb fenntartásaim, de amikor elindultunk, feltűnt, hogy Valdis úgy teker mint akit egy egész törzsnyi reklámügynök üldöz. Mindemellett el is tévedtünk, amiben a legszebb az volt, hogy annak ellenére, hogy halvány lila gőzünk nem volt róla, hogy merre kéne menni, Valdis fenntartotta a tempót. Végül is így volt izgalmas.

Szerencsére végül megérkeztünk, ráadásul az autós különítmény csak 15 percet várt ránk, holott 20 perccel hamarabb indultak. Nyilván eltévedtek.

A buli amúgy közepes volt, de végre kiderült a nővérsztrájk oka. Tudniillik volt egy nővér is a társaságban, aki hatalmas hévvel adta elő, hogy bizony mekkora bajok vannak itt Dániában. Az okok:

1. A férfi nővérek (ápolók) többet kapnak ugyanazért a munkáért, mint a nők, amit elég meglepő volt hallani itt Dániában.
2. A nővérek szerint az ő fizetésük a (nyugat-)európai átlag nővéri fizetés alatt van 20%-al. A szociális intézmények dolgozóival (szerintük) nagyon kutyául bánik az állam, úgyhogy itt muszáj volt megkérdeznem, hogy mennyit keres. 28000 koronát (3700 Euró). Innentől egy kicsit komolytalanná vált a szememben az egész, pláne azok után, hogy Crystelle (az egyik francia lány) apja, aki mérnök 4000 eurót keres. Hát ja, rosszul élnek itt bizony.

Heidi egyik ismerőse, egy mexikói srác rögtönzött nekünk egy Tűzmadarak tipusú bemutatót. Elég ügyes a srác, bár amikor egy bot két végére masszív tüzijátékot pakolt, és azt pörgette elég nagy rohanás volt 10 méteres körzetben. Távolról viszont nagyon pengén nézett ki!

A bicikliút visszafele nagyon nyugisan ment, mert már Valdis is lefáradt egy cseppet, én meg végre megtanultam váltani normálisan a bringán. Itt a hétvége, úgyhogy jöhet a maratoni szunya.